Itt ülök, kráter szélén, nem félek, nézem a környékemet, várok.
Várok, hogy kitörjön a tűzhányó, de közben nézek, tanulok, okulok.
Egyszer csak érzem a jeleket és előjön a láng a vulkán mélyéből.
Mint mindig, úgy viselkedik, mintha saját tudata lenne, talán van is.
Most, hogy kijött a kráterből, ott áll, velem szemben és kezdődik.
Kezdődik a tánc, a tánc, amit már sokszor eltáncoltam, eltáncoltunk.
Az elején óvatosan, tapintatosan, egymást próbálgatva, kóstolgatva.
Egyik pillanatban ő vezet, másikban én, megint ő, megint én...
és így táncolunk tovább, a kráter szélén, egyre gyorsabban, intenzívebben.
Egyre közeledünk, közelebb és közelebb...
közben már én vezetem a táncot és egyszer csak egymáshoz érünk, összeolvadunk.
Kettőnkből a jó dolgok maradnak meg.
Nem félek, miért félnék? A vulkán, hiszen, az is én vagyok.
Leülök a kráter szélére, pihenek, várok, nézek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése